nomad.hupont.hu

Amikor megérkeztek a repülőtérre, és Carlo éppen befejezte beszámolóját a portugál férfiak temperamentumáról, László már túltette magát a fáradtságán. Most már érdeklődéssel várta, hogy milyen lesz Portugália fővárosa. Ahogy Carlo mondta, a repülőtér nem volt messze a városközponttól. Carlo nagybácsija majd jön értük és elviszi őket házához. Ott lesz a szálláshelyük.  Egyelőre azonban a futószalagnál várniuk kellett bőröndjeikre. Hány éves az ő nagybácsija. Nemrég nyugdíjba ment, korábban mérnök volt. Részt vett a Tejo folyó fölötti híd építésében, amelyet az előbb a repülő ablakából láttak. Hogy beszél-e idegen nyelveket. Egy kicsit angolul. A németet soha nem tanulta. Később majd fordít neki. Ő se ismeri annyira a nagybácsiját. Néha a nagyszüleivel együtt látogatták meg, amikor még kicsi volt. Egy elővárosban lakik, Belémben. Nagyapja, aki még mindig a központban lévő lakásában lakik, sok egészségügyi problémája van, de nem akar költözni fiához.

A repülőtér épülete előtt nem álltak messze a taxiállomástól, ahogyan ezt megbeszélték. Carlo mobilja csörgött. Hogy érkeztek-e már. A nagybácsi a repülőtéri előcsarnokban vár. Jöjjenek a kijárathoz. Carlo és László megint beindítottak kerekes bőröndjeit. Bár nagyon rég nem látták egymást, mégis azonnal felismerték egymást. Carlo és Eugenio átölelték egymást. Aztán Eugenio Lászlónak nyújtotta a kezét. Az autót leállította a parkolóban. Már itt van egy ideje, és nem tud autójával a sűrű forgalom miatt sokáig ott maradni. A repülőtér a várostól északkeletre volt, de pontosan az elővárossal szemben, amelyben nagybácsija lakott. Mégis egy kis kerülőt tett a belvároson keresztül, mert azt akarta, hogy a magyar vendége valamit lásson a városból. Hogy fáradtak-e. Elmegy. Este még voltak egy kocsmában és a repülő korán reggel indult. De most már nem fáradtak, mert annak örülnek, hagy végre megérkeztek. Rosalia néni már főzött és egy kis frissítéssel várja őket, de ha nem túl fáradtak, még mutatni szeretne nekik valamit . Carlónak már sejtette, hogy miről van szó. Gyakran, egy városi séta után lementek a folyóhoz. Amikor végigmentek a Szabadság Útján, világos volt, hogy Eugenio a városnak azt a részét vette célba.  Carlo azt kérdezte, hogy van Rosalia. Az utolsó évben volt neki egy szemműtéte, de most már megint egész jól van. A kis betűket nehezen ismeri fel, de tévézés közben ez nem zavar. Azonban úgyis sokszor elalszik a tévé előtt. Most leparkolta az autót egy parkolóban, amely nem volt messze a folyótól. Sütött a nap, viszont egy kicsit párás volt a folyó környéke. Lementek a lépcsőm a folyóhoz. A távolban ki lehetett venni a hidat. Ez egy jó délelőtt volt, hogy megkezdjék lisszaboni tartózkodásukat. Carlo megint otthon érezte magát, és László mindjárt elővette fényképezőgépét, hogy csinálja az első felvételeket. Most Eugenio haza akarta vinni őket. A két vendégnek nem volt kifogása. A tegnapi kocsmajáratnak azonban még mindig érezték az utóhatásait. Eugenio és Rosalia egy kicsit távolabb laktak az elővárostól. Megvettek egy házat, amikor Eugenio ezt már megengedhette magának fizetéséből. A ház egy kis villához hasonlított, a gyarmati stílusban építették. Egy kovácsolt kapun keresztül a bejárat egy garázshoz vezetett, amely a ház mellett állt, és amelynek a hátsó kijáraton keresztül bejutottak a házba. Eugenio segített Carlónak és Lászlónak az úti táskákkal. Így csak a bőröndöket fel kellett cipelni a lépcsőn. Egy folyósóra értek, amelynek a plafonja ki volt díszítve stukkóval. Carlo erre már nem emlékezett. Eugenio biztosan felújította a házat. Rosalia a folyosó végén lévő konyhából jött feléjük. Mosolygott Lászlóra és aztán öleléseivel ostromolta Carlót. Nem tudott felhagyni a puszizással és öleléssel. Mennyi ideje már nem látta Carlóját. Milyen jó, hogy végre megint velük van. Menjenek csak át a nappaliba. Mindjárt hozza a kávét. László azt jegyezte meg, hogy itt azonnal fel lehet ismerni a portugál temperamentumot. Bár Carlo véleménye szerint már egy kicsit svájci lett. Rosaliának nevetnie kellett, amikor meghallotta Carlo fordítását. Belémi tortát- pastel de Belém, sütött nekik.  De biztosan éhesek, és ha nincs ellene kifogásuk, akkor először is kagylót és tintahalat és hozzá egy pohár portugál bort tálal nekik. László ennek a menünek az elhangzása nem különösen izgatta, de nyitott volt az új dolgokra. Carlo azt mondta neki, hogy ezek portugál specialitások. Biztosan majd ízlenek neki.  László aztán mindjárt több tintahalat kóstolt, és a bor is jót tett neki. Egy pár kagylót is szürcsölt, de nem éreztette a többiekkel, hogy ehhez az ízhez még hozzá kell szokni. Carlo nem volt nagyon éhes. Várt a tortára és a kávéra, és csak egy korty bort ívott. Nagynénje azt mondta, hogy mindig is volt rossz evő. Megkérdezte, hogy dohányozhat-e. Rosalia hozott egy hamutartót. Most azt szerette volna megtudni, hogy Carlo hogy van, mit csinál. Van neki egy barátnője, és már hosszabb ideje vannak együtt. És mit csinál a kis Réka, ugyan így hívják a kislányt. Igen, ezt megjegyezte. Rendszeresen meglátogatja, és aztán az egész napot vele tölti, de csak a hétvégén.  Hiszen most már iskolába jár. És mit csinálnak most, amikor mindketten már nyugdíjasok. Eugenio gyakran a városba megy egy sétára vagy kávéházba. Neki tisztán kell tartania a házat és főzni. Nincs sok szabad ideje. A hétvégén viszont sokszor kint vannak a kertben. Ha akarják, kiülhetnek a teraszra. De előtte még meg akarja mutatni nekik a házat és szobájukat. Azokban az években, amikor nem volt itt, mégis sok változás történt.

Miután délután egy kicsit aludtak, elindultak a városba. Gyalog visszamentek ahhoz a térhez, amelyről reggel lementek a folyóhoz. Egy nagy diadalívhez értek. Carlo azt magyarázta Lászlónak, hogy kik rajta a figurák.  A bal oldalon van egy portugál népi hős, akinek ugyanaz a családi neve, mint apjának. És van valami közük egymáshoz. Nem hinné, legalább is nem tud róla.

Most egy széles út elején álltak, amely egy sétálóutca volt.  A központban lévő térhez vették az irányt. Ott van két kávéház, amely nagyon híres, körülbelül úgy, mint a Gerbaud Budapesten. Hogy nagy szerepet játszik-e a kávéházkultúra Portugáliában.  Úgy van, hogy a portugál férfiak mennek a kávéházakba, hogy ott a politikáról és az üzletről beszélgessenek. Itt a Rossión, a Nicola és Suica kávéházakban azért találkoznak, hogy kapcsolatokat ápoljanak.

És melyikbe mennek most. A Svájci kávéház nagyon népszerű a turisták között. Hadd menjünk oda. A jobb oldalon van. Mivel most már nagyon forró volt kint, úgy döntöttek, hogy az üvegajtón keresztül a kávézó belsejébe mennek.

A pincérek, akik mindannyian fehéren-feketén fel voltak öltözve, barátságosan üdvözölték őket.

Carlo megismertette Lászlót a rendelési rendszerrel. Vagy közvetlenül a pultnál lehetett rendelni vagy az asztalnál kiszolgáltatni magát. Odamentek a pulthoz és megnézték a finomságokat. László egy kis torta mellett döntött, ami Carlo ajánlott neki. Carlo egy másikat választott. Így majd egymásét tudtak kóstolni. Nem volt sok turista a kávéházban. Inkább lisszaboni törzsvendégek voltak. A hangulat nagyon kellemes volt. Minden nagyon nyugodtan zajlott, a térbeli nyüzsgőshez ellenkezőleg, ahova ki lehetett nézni az üvegfronton keresztül. Mi van még a mai programon. Ha van kedve, felmehetnek az erődítményhez. Nincs messze innen. Most bicát ittak, ami egy presszókávé volt, és Carlo megismertetett Lászlóval további fogalmakat a gasztronómia területen. László azt kérdezte Carlótól, hogy hol lakott a családja régebben. Az apja bátyjával együtt, tehát Eugenióval, a központban nőtt fel. Később apja feleségével együtt Benficába költözött a város északi részén. Ott ő is lakott, amikor kicsi volt. Aztán szülei ugyanis Svájcba költöztek, és ő nagymamaékhez költözött. És mit csinál most az apja. Egy étterme van. Szülei később elköltöztek Zürichből, Genfbe mentek át. És neki most mik a tervei. Barátnőjével együtt akar élni. És tovább is akar írni.

Már előre fizettek a pultnál, ami itt lehetséges volt.

Amikor túl mentek a sarkon, már előttük terjeszkedett a vár.  A várhoz több kis utcán mentek fel, amelyek végéin már ott voltak az erődítmény épületei.  A belső falak mellett mentek végig, a túlsó oldalon tág kilátásuk volt az óváros teteire és a folyóra. Amikor körülnéztek a várban, férfiakra lettek figyelmesek, akik kártyát vagy dámát játszottak. Ez itt a férfiak egy további szabadidő foglalkozása. A portugálak nem egyedül harcoló típusok, szeretik a társaságot. Bemehetnének most egy Fado helyiségbe, amelyből sokan vannak az óvárosban. A portugálak bizonyos módon melankolikus emberek. Ez a közös vonásuk a magyarokkal. Az ő melankóliájuk viszont inkább pozitív irányítású, amit egy portugál szóval úgy hívják, hogy Saudade.

Tulajdonképpen nem lehet fordítani ezt a szót, de van valami köze egy a tengerre forduló vággyal teli pillantáshoz, valami elérhetetlenhez.  Ő is megtapasztalhatja egy helyiségben, ahol az énekesnők a Saudadéról énekelnek. Azzal szemben Lászlónak nem volt kifogása. Már útközben voltak lefelé, amikor a nap lassan hajlott a horizont felé, és a távolban megpillantottak a folyót, nem beszéltek, egy portugál esti pillanatkép.

Amikor leértek, hirtelen a fokhagyma és grillezett hal illata megtámadta orrukat.  Egy telezsúfolt étterembe mennek, de az egyik asztalnál még találnak helyet.  Hirtelen homályosabb lesz a kivilágítás, a beszélgetések elcsendesülnek. Némelyik asztalnál az emberek töltenek poharaikat. A kis színpadon egy nő és két gitáros jelenik meg. A nő fájdalommal teli hanggal kezd énekelni, a végén még egyszer felemeli hangját és első dala lassan elhalkul, kísérve a nézők frenetikus tapsával. Carlo és László egy üveg bort rendelnek és grillezett halat. Egy hosszú estére berendezkedik magukat. Továbbmennek más lokálosokba, ahol férfiak is fellépnek, akik ennek a panaszkodó dallamnak kölcsönözzék hangjukat. Amikor Carlo és László a folyó mentén sétálnak hazafele, lassan felkel a nap, és még mindig ez a búval teli hangulatuk van.

Miután a következő délelőttöm kialudták magukat, délután Belémben akartak maradni. Ma egy világítótoronyhoz akartak menni, amelyet már a híres tengerészek láttak, a Belémi Tornyot. Belém nem csak tortájáról híres, hanem régen Lisszabon tengerészeti negyede volt.

A torony korábban a folyó közepén állt, de mivel a folyó elhomokosodott, ma már gyalog lehet menni hozzá. Ez a látnivaló tényleg nem volt messze a lakástól, és a tegnapi hosszú városi séta után ma nem kellett annyit fáradozniuk.  Erősek is voltak Rosalia ebédjétől, ami ma kolbászból és borsóból állt.

Egy utcán mentek le, amely közvetlenül a toronyhoz vezetett. Egy kilátóteraszhoz fel lehetett menniük.  Amikor fent megérkeztek, Carlo azt mesélte neki, hogy régebben ide a tengerészek bőségesen rakott hajók érkeztek, és a világítótorony fényénél orientálódtak. Ennek a duci, vastag és mégis elegáns erkéllyel ellátott toronynak a látványa biztosan még fokozta a tengerészek örömet, mivel a visszatérés szimbóluma volt egy sikerrel megkoronázott vállalkozás után. Bartolomeu Dias és Vasco da Gama viszont már túl voltak nagy felfedezéseiken, amikor ez a torony épült.  De Magellan világ körüli utazása után megint befutott a Restelo nevű kikötőbe, ahogyan korábban hívták ezt a helyet. Most Carlo még mutatni akarta barátjának egy híres kolostort, az úgynevezett Hironimus-kolostor. A helyében régebben egy kápolna állt, amelyben Vasco da Gama nagy felfedező utjai előtt szentelést kért utazására. Még messze tőle már fel lehetett ismerni ezt a fehéren sugárzó épületet.  A park felől jó kilátásuk volt ennek a kecses épületnek a pompás díszítéseire. Amikor közelebb jöttek, felfedezték azokat az ábrázolásokat, amelyek a tengerészetre és a tengeri gyümölcsök vonatkoztak. A mézkő tökéletes alapot képezett ezeknek az elemeknek. A belső udvarban lévő fehér pompában díszlelő árkádok az ezer és egy éjszakára emlékeztek. A falak belső oldalon Lisszabonra jellemző festett csempék voltak láthatók. A főoltárnál portugál királyok szarkofágjai voltak. Mielőtt elhagyták volna a templomot, a mellső hajóban megtalálták Vasco da Gama és két portugál költő sírjait. Lisszabonban van egy művészi negyed, ahol a fiatalabb kettőjük közül otthon volt a kávézókban. Ezt a városrészt Bairo Altónak hívják. Busszal könnyen el lehet menni oda. Mivel László már érezte lábait beleegyezett ebbe a javaslatba.

Ennek az étteremnek a padlója Portugáliára jellemző festett csempékkel volt beborítva, a falakon faburkolat volt. A pincér az étterem hátsó részében lévő fülkéhez vezette őket.

A háttérben halk gitárzene szólt. A pincér hozta az étlapot. Carlo egy caldo verdét ajánlott, zöld levest és utána szárított tőkehalat akartak enni. A pincér ajánlott neki az egyik fajtát. És ha már zöld levest ettek, akkor zöld bort is kellett inni hozzá, a vinho verdét. László készen állt valami újat kipróbálni. Lassan beállt az éjszaka és a vendéglő egyre jobban megtelt. Portugáliában az este ugyan későn kezdődik. Az embereknek nem jutna eszükbe, hogy korán vacsorázzak. László megkérdezte Carlótól, hogy volt-e már egy bikaviadalon. Még kis gyerekként nagyapjával. Hogy nem akarnak-e egy bikaviadalt nézni. Ezt majd a hétvégén megtehetik, előbb még utazhatnának az egyik nénjéhez, aki egy kis városban él a tenger mellett. Igen, egy kirándulás se esik rosszul. A tőkehal ízlett Lászlónak, ugyanis szerette a halat.

Hol lakik ez a néni. Félúton Portó felé, Aveiróban, ha mond neki valamit ez a név. Tehát északi irányban. És hogyan jutunk oda. Legjobban vonaton. A portugál vonatok tiszták és kényelmesek. És szakaszonként majd kilátás nyílik a tengerre. Ah, értem. Saudade. Carlo mosolygott.

Aveiróba korán este érkeztek. Aveiro még egészen fiatal város. Korábban halászfalu volt. A nagynéni eléjük ment a pályaudvarra. Megölelte Carlót, aztán ránézett. Jól néz ki. Az idegenben való léte nyilvánvalóan jót tesz neki. Nagynénjének is bókolt, ahogyan László sejtette. Megkérdezte tőle, hogy meddig akarnak maradni. Csak két, három napra. Akkor visszamennek Lisszabonba. Csak ennyire röviden. Igen, a következő héten már megint visszafelé kell indulniuk. De most szívélyesen üdvözli őket náluk. A kis házában ugyan nem tud nekik luxust kínálni. De szívesen látja őket. László mosolygott.

Hogy nem akarnak-e a következő napokban a Ria- ünnepségen részt venni. Ez micsoda. Carlo megmagyarázta Lászlónak ennek az ünnepnek a jelentőségét, mivel kiskorában egyszer jelen volt az ünnepkor. Feldíszített hajók vonulnak a csatorna mentén, és a hangulata Velencére emlékeztet. A nagynénije azt mondta, hogy az ünnep a hétvégén lesz. Addig még Portóba is kirándulhatnának. Kedvezményesen bérelhetnek kocsit. Carlo nem tudott vezetni, László viszont át akarta gondolni. Az út majd a tengerpart mentén vezet el, és jól lehet érzékelni a Saudadét. A nagynéni felszolgálta az ebédet. Már késő délután volt, de a portugálak számára nem létezik a svájciak pontossága. Portugália ugyanis nem óráiról, hanem a fadójáról híres. És ez így is jó, helyeselte ezt László. Megint mosolygott a nagynéni, gondolataiba merülve nézett Lászlóra.

Este megint egy kocsma felé indultak. Ennek a kisvárosnak teljesen más hangulata volt, mint Lisszabonnak.  Itt is mindenhol fel lehettet leni a tipikus csempemintákat, de az emberek teljesen másfajták voltak. Carlo azt mondta, hogy az itteni emberek konzervatívabbak és katolikusabbak, mint Lisszabonban. de ugyanakkor vendégszeretőbbek is. Carlo aztán egy ideig beszélgetett a kocsma gazdájával. Elég jól megy az üzleti élet. A helyi lakosság nem panaszkodhat. A turizmus révén főleg nyáron vannak plusz bevételek. Természetesen már nem úgy van, mint a régi szép időkben, amikor a városnak még kikötője volt, és az emberek kimentek halászni.  Viszont a só iparból és a porcelán és a kerámia eladásából is élni lehet. Carlo és László aztán a hely néhány emberével beszélgetett és az volt a benyomásuk, hogy talán nyitóbbak voltak, mint a lisszaboniak, de talán azon is múlott, hogy egy kis változatosság jól jött nekik.

A következő napon Carlo és László indultak Porto felé. Elvarázsolta őket a város képe, amelyhez a hegy alján közeledtek bérelt kocsijukban. Mindenhol ki voltak függesztetve a ruhakötelek, az utak fölött és az erkélyeken. Semmilyen más portugál városnak nem volt az a furcsa szerkezete, hogy a hegylejtésen épült házak egészen a tengerpartig terjedtek, és a lenti házsor homlokzata közvetlenül a tengerhez ért.  Carlo és László látták ezt a folyó másik oldaláról, ahol most szőlőhegyek mellett haladtak el, amelyeknek szőlője a városról és egyszerre az egész országról megkapta a nevét.

Amikor a folyó mentén végigmentek, sok kis hajót láttak. Carlo magyarázta Lászlónak, hogy ezeket a hajókat régen a portói bor szállítására használták. Egy turista információt kerestek, ahol egy szállás után érdeklődhessenek. László megállt, és Carlo egy portugál lánytól megkérdezte az utat. Azt mondta, hogy előbb a raktárházaknál biztosan is van egy információ. Ott még egyszer érdeklődhetnek. Amikor megálltak egy parkolóhelyen a folyónál, ahol egy kis fuvallat végigfújta arcukat, szünetet akartak tartani, és hagyni, hogy a város panorámája hasson rájuk. Carlo azt állította, hogy ez a város kedvenc helyei közé tartozik. László egyetért ezzel. Ennek a városnak sajátságos jelleme volt. Érezni lehetett a történetét. A barkák a városnak a borral való kapcsolatát fejezték ki. A Duorón szállították a bort az ország belső részén lévő völgyből a városba, ahol a raktárházakban állomásozták. Innen Angliába vitték ki. Carlo és László a folyó másik oldalán akartak szállást keresni. Azok a házak egyikébe akartak költözni, amelyek a keskeny utcácskák mellett álltak a szembe lévő hegyen. Miután a raktárcsarnokok dzsungelján átvergődtek, egy kis utazási irodára akadtak, amely szobákat is adott ki. Szerencséjük volt. Az alkalmazott azt mondta nekik, hogy sok ház üresen áll és már a pusztulásnak vannak kitéve, de vannak olyan házak is, amelyekben a tulajdonosak turistáknak adják ki szobákat. Az egyik ház, amelynek különösen szép kilátása van a folyóra és a hídra, ma szabad lesz. Ha még délutánig ráérnek, ott két egymás mellett lévő szobát kaphatnának. Ezt az ajánlatot szívesen elfogadták.  Délutánig egy városi sétával eltölthetik az időt. Ha már egyszer a raktárházak közelében voltak, a portói bort akartak kóstolni, amelyet kínálták a különféle éttermekben és a borpincékben. Lementek egy pincébe. A tulajdonos üdvözölte őket és azt kérdezte, hogy akarják-e megnézni a raktárhelyiségeket. A nagy hordók erős benyomást tettek rájuk. A pince története iránt érdeklődtek. Az első pincék közé tartózott, és eredetileg angol tulajdonosa volt. A IXX. század közepén egyrészt angol tulajdonba ment át, másrészt portugáléba. Ő egy portugál borász utódja, aki a múlt század elején vette át a pincét. Milyen borokat raktároz. A világosabb és a sötétebb portói bort, és részben a vinho verdét is. Szívesen kóstolnák mindkét portói bort. Az egyik állóhelyhez kérte őket, és hozott két üveg bort, amelyeknek a palackéi eléggé porosak voltak. Egy elég régen raktározott borról van szó, amelynek sok szeretője van. A sötétebb inkább egy desszertbor, miközben a világosabb különféle ételekhez ajánlanak. László azt mondta, hogy ezeket a borokat a magyar tokaji borhoz lehet hasonlítani. A borász úgy vélt, hogy már hallott erről a borról, de a kelet európai borok még nem örvendeznek szélesebb terjesztésnek a nyugati országokban. Talán ezen változtatni kellene. Igen, de a magyar mentalításból kiindulva, addig még sok víz le fog folyni a Duorón. Nem is könnyű, a jelenlegi piaci viszonyokat változtatni, de mivel Magyarország is nemsokára lesz az EU tagja, talán lehet majd ezen változtatni. Aztán inkább a bort élvezték, és a spekulációt a jövőre hagyták. Carlo és László szívből megköszönték Ernestónak a szolgáltatásait. Megint a felszínen, egy villamosra szálltak fel, amely elvitte őket a folyó mentén és a kétemeletes hídon keresztül a város másik részébe, a Duoro szembe lévő oldalán. Itt először is érkeztek egy piachoz, ahol a kofaasszonyok kínálták áruikat. Volt gyümölcs, zöldség, hús és virág. Néhány kofaasszony, akinek a standján éppen nem volt vendég, egy kicsit beszélgetett egymással.  Most a Ribeira negyedet, és a fölötte lévő óvárost akartak megnézni. Sok keskeny utcácskán mentek végig, és állandóan váltakozott a fel és a le. Ezek a régi házak részben már pusztultak és üresen álltak, ahogyan el is mondta neki a turista iroda alkalmazottja.

De ezek a régi házak megőrizték vonzerejüket. A még lakott házak köré köteleken kiakasztott ruha annyira gyakori utcakép volt, mint sehol máshol a világon. Amikor elérkeztek fent az óvárosba, először is egy katedrális két toronnyal tűnt fel nekik, amely egy erődítmény látképéhez hasonlított. Mindjárt mellette egy hatalmas palotát láttak. Innen fentről pompás kilátás nyílott az óvárosi házak teteire. Megint felszálltak a régi villamosra és a végső állomásig mentek el, ahol egy szép templomot fedeztek fel. A külső falak azulejokkal voltak kicsempészve, és mozaikjuk szent emberek képeit ábrázolta. Most azon voltak, hogy ennek a sajátos, historikus városnak a szépségét és egyedülállóságát megismerték. Carlo úgy vélt, hogy most a folyóhoz is mehetnének le, hogy valamit egyenek. László egyetértett. A folyóparton számos étterem és kávézó volt. Ma halat akartak enni. Ezért az árkádokban választottak egy haléttermet. A pincér sült pisztrángot sonkával ajánlott nekik. Miután megették a desszertet és hozzá fogyasztottak is egy pohár bort, megint útnak indultak, hogy kiderítsék, hogy hol van a szállásuk. Kiderült, hogy nem volt messze a katedrálistól. Még nem tudtak beköltözni, ezért még egy darabig az óvárosban lófráltak, ahol különböző szép épületeket fedeztek fel. Különböző korszakokból származó templomokat, és egy szép könyvesboltot is. László egy Portóról szóló könyvet vett. Most már mehettek is a szállásukra. Az információs központ dolgozója nem túlzott. Az erkélyek egymás mellett voltak és pompás kilátást biztosítottak. El lehetett nézni a városra, a folyóra és a legközelebbi hídra. Az ágy mellett mindegyik szobában volt egy íróasztal és egy állólámpa. A stílus a gyarmati stílusra emlékeztetett. Feketén bekeretezett tükrök, és régi ruhaszekrények, amelyek gazdagan voltak díszítve. Holnap vissza akartak menni a turistainformációhoz, hogy lefoglaljanak egy kirándulást a Duoro völgyébe. Mivel szobáikból meglátták a Dom Luis hidat, mindjárt még egyszer indultak, hogy a hídon sétáljanak át a portói bor negyedébe. A hídról pompás volt a kilátás a Duoro két folyópartjára és a két városrészre.  A Ribeira épületeit megvilágították. A Vila Nova rakpartja mellett vitorlahajók voltak.  Talán még szervezni lehetett egy kirándulást az esti Duorón. Carlo akkor egy kisebb teherhajó kapitányát kérdezte, hogy nem lenne-e kész, hogy Megmutassa neki Portót a hajójáról. Nem volt ellene kifogása. Lementek a folyón és több híd mellett is elhaladtak. A legszebb képet előbb-utóbb is az óváros dombjai kínálták. Amikor visszafordultak, most lentről látták a kivilágított létesítményt a Dom Louis-híd másik oldalán. A kapitány azt magyarázta nekik, hogy egy kolostorról van szó. Ott egy kilátó is van. Megkérdezték, hogy érdemes-e kirándulni a Duoro völgyébe.  Minden esetre. Ő is sokszor megy oda és el van bűvölve a tájtól, a szőlőteraszoktól és a völgy változatos formációiktól.  Megköszönték a hajókapitánynak ezt a körsétát és a sok információt. Természetesen fizettek érte a kitárgyalt árat. Az viszont szerény volt. Most még kedvük támadt, hogy igyanak egy pohár portói bort, amit az egyik pincészetben megtették. Taxival mentek a szállójukhoz.  Most már jelen volt a házinéni is. Délután a fia megmutatta nekik a szobáikat.  Megkérdezte, hogy van-e még valami kívánságuk. Ezt megtagadhatták. Úgy érezték magukat, mint a paradicsomban. A következő napon érdeklődték az információnál a bortermesztők után, és egy csomó prospektussal beszálltak bérkocsijukba, és az acélhídon át a másik parthoz értek.  Most a folyó mentén felmentek a Duoro völgyén.  Elérkeztek az első quintához, az első bortermelő tanyájához. Körülbelül húsz kilométernyire Portótól, mesebeli tájban feküdt. Körös-körül a hegyek lejtésein szőlőteraszok. Az épület maga egy régi tanyasi házra emlékeztetett. A tulajdonosnő a teraszon kínált helyet nekik. Élvezték a kilátást és egyszerűen csak hagyták, hogy ez a táj hasson rájuk. Nemsokára visszajött a tulajdonosnő és felszolgált nekik egy vörösbort.  Nem volt portói. Nem, a portói bort egy másik szőlőhegyen a folyó egy fentebb szakaszánál termesztik. Meg voltak lepve.  Kóstolják meg nyugodtan. Birsalmazselét is hozott. Meggyőzte látogatat. Olyan bor volt, amely ehhez a tájhoz és a gyönyörű nyári időhöz passzolt.  Természetesen a birtokot és a bortermelési berendezések is meg akartak nézni.   A tulajdonosnő, Katarina, azt mesélte nekik, hogy a bort itt, ezekben a nagy kőmedencékben lábbal tapossák. A gerjesztés már a modern tartályokban folyik le, az acélkonténerekben.

Carlo és László itt az éjszakára akartak maradni. A panzió egy további üzletág volt, amelyből a birtoknak haszon származott. Akkor egy túratérképet kértek. Van egy keskeny nyomtávú vasút is, amely felviszi őket a hegyi állomáshoz. László el volt bűvölve. Biztosan pompás panoráma nyílik ott fentről.  A térképnek köszönhetően gyorsan is találták a pályaudvart. Nem kellett sokáig várniuk a következő vonatra. A vasút állomása egészen lent volt a völgyben. A vágányok a szőlőhegyeken keresztül vezetek a hegyek magasabb régióikba. László elővette videokameráját. Jó kilátása volt az alatta lévő folyóvölgyre. A folyó völgye köré kígyózó dombláncokat is filmezte. Minden a szőlő leveleitől zöldszínű volt. A pala- és gránittalajok a földi tónusokat tették hozzá.  Végre érkeztek egy olyan helyhez, amelyről azt állítottak, hogy itt a Duoro völgye legjobb portói bora terem. Már a pályaudvar is attrakció volt. Itt a külső falak festett csempékkel voltak beborítva. A szőlőszüretének és a szőlő előállításának a különböző állomásait mutatták be. Nemsokára megtalálták azt a quintát, amelyet a prospektusban is látták. Először nem üdvözölte őket senki, aztán jött egy csinos fiatalasszony, aki mindent megmagyarázott nekik. Kóstolásképpen fehér oportóit kaptak, amelyik nagyon ízlett nekik.  Sajnos abból a borból nem volt eladhatónak való.  Szívesen vittek volna magukkal egy üveget.  A nő egy másik hegyláncra mutatott, ahol még egy birtok volt. Ott valószínűleg majd vásárolhattak bort. László és Carlo megköszönték neki ezt a tippet, és búcsúztak tőle. Hajóval akartak visszamenni, és volt még két órájuk.  Így aztán úgy határozták, hogy felkeressék a másik birtokot is. Elég meleg volt. Szalmakalapot hoztak magukkal, ami most hasznosnak mutatkozott. A szőlőhegyhez vezető út először is levezetett a völgybe, hogy azután megint felvitte őket a hegyre.  A hegylejtésen a szőlőtőkék egymás felett lévő teraszokon sorakoztak. Lépcsőfokokon felfelé emelkedve, kőhatárok által el voltak egymástól választva. A szőlő lombja sötétzöldben pompázott, valószínűleg itt több fajta bor is termett. Alul nagy kék fürtöket láttak, miközben fent kisebb, majdnem fekete fürtöket vettek ki. A tulajdonos aztán megmagyarázta nekik a különbséget. A kisebb szőlőszemekből nagyon édes portói bort készítenek, a nagyobbakból egy asztali bort. Mindkettőt megkóstolhattak. És mindkettőből is megvehettek egy üveget, mivel ezen a birtokon nemcsak termesztette a szőlőt, hanem itt gerjesztették is és itt is töltötték az üvegekbe. A könyék többi birtokosai szőlőjüket legtöbbször a portói pincészetekben gerjesztették.

Most már egy kicsit derűsek voltak a borkóstolástól a tűző napon és lendülettel indultak útnak a völgy felé. A hajóállomásnál még egy kicsit várniuk kellett. Az állomás, ahol most voltak, két folyó összefolyásánál helyezkedett el, a Duoro és egy mellékfolyója mellett. A hajót csak akkor lehetett észrevenni, amikor a hegy mögül jött el, amely a folyó egy kanyarjánál helyezkedett el. Miután a völgyet már a vonatról fent a hegyről megnézték, most a folyó felől tekintették meg. Érdekes hegyformációk, sziklák, amelyek egy előugráson a víz fölött hajlottak, váltakoztak erdő fedte lejtésekkel és szőlőhegyekkel. A táj itt még eléggé érinthetetlennek tűnt, vadregényesnek. Amikor közeledtek kiindulási helyükhöz, a lemenő nap mindent méz sárga fénybe borított. Ezáltal a folyó a bor színét vette fel. Amikor Carlo elmondta Lászlónak ezt a megfigyelését, az úgy vélt, hogy valószínűleg mégis a paradicsomban kirándultak. A panzióban feltálalták a rendelt vacsorát és természetesen hozzá a bort.  A következő napon vissza akartak menni Aveiróba. A búcsú nehezükre fog esni.

De aztán kilátásuk mis volt a vitorlái ünnepre. Carlónak egy távoli rokona is óhajtott ebben részt venni. Azon a napon a tarkán festett hajók összegyűltek az öbölben, hogy részt vegyenek a vitorlázási versenyben. Jó volt nézni, mivel a tarka hajók, amelyek a közepén laposak voltak, és amelyeknek az eleje és a fara úgy, mint egy hosszabbítás felfelé kanyarodtak, több formációban voltak felállítva. A vitorlák ki voltak feszítve. Akkor indult a verseny. László a partról filmezett mindent. A hajókat különben halászatra vagy a tengermoszat begyűjtésére használták. A nap megünnepléséhez Carlo nagynénije halételt készített. Ő egy portugál borász utódja, aki a múlt század elején vette át a pincét.  Először egy haltálat ettek, amelyben egész haldarabok úsztak. Paradicsom, petrezselyem és paprika is volt benne. László azt jegyezte meg, hogy az egész egy kissé a magyar halászlére emlékeztette. Akkor a híres grillezett szardíniákat, amelyeket ők ketten már egy portói standon is kipróbáltak. Maria csak egy kis ciromot csepegetett rájuk. A végén a híres kábeljaut, serpenyőben sütve, krumplival, tojással, hagymával és petrezselyemmel. Ez volt a legfinomabb étel, amelyet László valaha is evett, ahogyan ezt a Mariához intézett bókban kifejezte. Maria egy kissé elpirosodott, és aztán a híres desszertet, egy tojásételt hozott. Az ovos moles-t, puha tojásokat, ami azt jelentette, hogy a tojássárgájai édesek voltak és tészta köntösökbe voltak burkolva, amelyeknek különböző formájuk volt. Voltak kagylók, halak, hordók. A végén ittak egy presszót, és mindenki telis-tele volt. Portóban már fogyasztottak sok bort, azt most nem kívánták. Délután a városban sétáltak, a csatornák mentén. A város Velencére hasonlott. A csatornák mentén érdekes épületek voltak, az Art Nouveau stílusában. Közvetlenül a strand mellett is volt néhány nem konvencionális, kisebb ház. Csíkosak voltak, kék-fehéren, vagy piros-fehéren. László nem bánta meg, hogy ide jött. Sok felvételt készített. Madarakról is, amelyeket sok fajtában a nádban vagy az öböl felett lehetett látni. Carlo annak örült, hogy László itt jól érezte magát.  Holnap visszamennek Lisszabonba és a következő napon már vissza Budapestre. Tulajdonképpen még gondolni sem akart arra. De a lányára is gondolt. A következő hétvégén akarta viszontlátni. Viszont azt a gondolatot most nem adta közre. Ezt a hetet még élvezni akarta Lászlóval, a volt hazájában.

A nagynéni úgy vélt, hogy este az itteni színházban egy táncelőadást mutatnak be. Jegyeket tudna szerezni. A helyi táncegyüttes lép fel. Ezt László nem akarta elmulasztani. Ezért hálásan fogadta el az ajánlatot.  Carlónak sem volt ellene kifogása. Majd visszaemlékszik gyerekkorára, amikor többször is látta az ilyen előadásokat. Három lány megjelent a színpadon, salsát táncolva, aztán hozzájuk társult két férfi. Végül váltakozott a formáció, úgy hogy most két lány és három férfi két sorban végezte a salsa mozdulatokat.  Végül három pár táncolt egymással. Most egy férfi harmonikázott és egy pár felment a színpadra, amely bizonyos távolságból egymás felé táncoltak. Végül együtt mozogtak egy ritmikus salsában. László nem mulasztotta el, hogy a műsor egyes részeit felvegye. A lány szoknyája hemperegett a táncmozdulatok ritmusában. Végül a partnere segítségével szaltót hajtott végre. Az egésznek az elnevezése az volt, hogy Libertango. A pár viharos tapsot aratott.  A többi táncos is jött még egyszer egy színpadra.  Egy további előadásnak a neve az volt, hogy John Wayne Libertangója. Az is egy salsa volt, amely a tangóra emlékeztetett.  A végén László is felállt, tapsolt és fütyült. Ezek a táncosak úgy pattogtak, mint a tűz.

A ház felei úton még egyszer az öböl mellett mentek el. Egyes halász és vitorlás hajók úszkáltak a tavon. Csak egy könnyű szellőt lehetett érezni.  Egy kávézó teraszára ültek, és Mariának Portóról és Lisszabonról meséltek.  Azt mondta, hogy karácsonykor majd meg szeretné látogatni Eugeniót és Mariát.  Ugyanis nem közvetlen rokonuk volt, mivel a nagynénije az anyukája testvére volt, de jó viszonya volt az apja testvérével és feleségével. Carlo üzenjen nekik, hogy hamarosan fog jelentkezni. Azt mondta nekik, hogy holnap megint a pályaudvarhoz viszi őket.

Amikor búcsúztak, László mindent megköszönt neki még egyszer, és a fáradozást, amit értük vállalt.   Azt válaszolta, hogy szóra sem érdemes és szívesen látná őket újra. Carlo egy kissé szkeptikusnak nézett ki. Nem hitt ebben. Lászlónak meg akarta mutatni szülőföldjét. De visszafogta magát. Nagynénije megölelte, és azt is mondta neki, hogy majd tartsák a kapcsolatot. Nagyon örülne a lánya képének. Carlo megígérte, hogy majd küld képeket. Csomagjukat bevitték a vonatba és kinéztek az ablakon. Amikor elindult a vonat, a nagynénije még sokáig integetett egy zsebkendővel. Carlo valami ilyesmit érzett, mint a Saudadét, amikor kinézett a tengerre. László elcsendesedett. Előttük még egy lisszaboni nap állt. Aztán már a hazája várt rá.

A következő napon László és Carlo korán indultak, hogy a Szent Vincent kolostort nézzék meg. Carlo megkérdezte Lászlótól, hogy látta-e Wim Wenders „Lisbon Story”-át. Van egy kis palota a kolostor közelében, amelyben e film egyes jeleneteit forgatták. A filmben ebből az épületből gyönyörű kilátások voltak a kolostorra, a város teteire és a folyóra a távolban. Most mindjárt értek ehhez az épülethez. Amikor a Palacio előtt álltak, ugyanis jó kilátásuk volt az Alfama teteire. De a kolostor innen nem volt kivehető. Bementek az épületbe és azt kérdezték, hogy megengedik-e nekik, hogy felmenjenek. Egy hölgy elkísérte őket. A palaciót egy szállodává akarták átépíteni. Nagyon drága építkezés lesz, de a végén majd egy öt-csillagos szálloda lesz belőle nyolc lakosztállyal. Fent érkeztek egy teraszra. A kilátás lélegzetelállító volt. A film nem túlzott. A távolban egy kőkupolát láttak. Carlo magyarázta, hogy ez a bazilikának a kupolája, amelyet I. Maria királynő adományozott. Nem messze onnan voltak a templom és a Szent Vincent kolostor, egy fehér pompás épület a hegyen, amelyet a folyó felől is lehetett látni. Egy kicsit arrébb, a Tejo torkolata irányában a karmelitakolostor romjait látták. Carlo úgy gondolta, hogy megéri este oda menni, amikor a romjait kivilágítják. A kolostornak már nincsen teteje, mivel egy földrengés miatt összeomlott, a romját azonban minél jobban helyreállították. Van szabad kilátás az éjszakai égboltra. Ezt László szívesen nézte volna meg. De volt még egy egész napjuk. Carlo azt kérdezte Lászlótól, hogy mit csinálna szívesen. Hadd egyszerűen barangoljuk be az egyes városrészeket. Például az Alfamát, mivel azt még nem láttuk. Igen, ez egy érdekes negyed, és ott majd meg is nézhetjük a Szent Vincent- templomot. László egyetértett. Útnak indultak. Útközben László felolvasott az útikönyvből. A kolostort az első portugál király építette meg. Először is a romános stílusban építették fel. A templom két tornya tipikus Portugálra. Amikor bementek a templomba, meglátták a boltozatot a keresztfolyosó fölött, amelyről Carlo beszámolt. A közepén egy kerek tető boltozódott a két folyosó kereszteződése fölött.  Az oltárnak baldachin alakja volt. A kolostor bejárata kék- fehér csempékkel volt beborítva, amelyek elmesélték a kolostor történetét. A kolostor másik részein a csempék fabulákat meséltek el. Lászlónak tetszettek ezek a motívumok. Már az első csempéknél, amelyeket egy templom külsői falain látott, felfedezte előszeretetét ezek az egyedülálló mesterművek iránt. Portugál mítosza volt bennük.Miután a két épületet még egyszer megkerülték, és eközben szép kilátásaik az Alfamára is voltak, lementek ebbe a városrészbe. De most már elérkezett az ideje egy bicára és kerestek egy kis kávézót, amelyet mindjárt megtaláltak, amikor bemerültek az alsó városrészbe. Az Alfama egy maurikus negyed volt, ahogyan ezt Carlo tudta. Később majd észrevették, hogy milyen tévesztőek lehettek ezek a kis utcácskák, majdnem olyanok, mint egy labirintus. Ezt a városrészt a mórok azért tervezték így, hogy jobban védhessék meg, és még a földrengés se tudta lerombolni ezt a részt, mivel az alapkőzeten épült. Egy kedélyes kis kávézóban ültek. A tulajdonosok régi bútorokat használtak, és a könyvespolcokon a világ minden nyelvében megírt könyvek voltak kiállítva. Majdnem úgy volt ez, mintha a saját nappalijukban ültek volna. És mégis mindennek megvolt egy kis kávézónak a kedélyessége.  Ez talán a báron is múlt, amely a kávézó központjában helyezkedett el.  Amikor egy kicsit megpihentek, kellemes napsütésben folytatták túrájukat. De egy zsákutcába kerültek. most olyan házakat is láttak, amelyeket még nem újítottak fel, amelyeknek a homlokzata már lemállott, és némelyik ház úgy hatott, mintha mindjárt összeborul. Sok omladék és szemét mellett is haladtak el. Aztán megint az egyik zegzugos utcácskába kerültek, amely oly tipikus volt erre a városrészre. Hátsó udvarokat látnak, ahol gyerekek futnak a labda után, és aztán megint a csempéket a külső falakon, de most színes csempéket. A házakat jobban díszítik, mint némelyik modern homlokzat. Az alfamában még a hagyományos portugál életet lehet megfigyelni, de itt is lassan érvényesül a modernitás. Néhány lent a szabad strandon található trendi kávézó vagy bolt ezt az ellentétet a legjobban mutatja be. Amikor visszatérnek a negyedbe, olyan kis boltokat is találnak, melyeknek a berendezése a gyarmati időre emlékeztet, tipikus kereskedőboltok polcokkal és pulttal. A legjobbnak találják a gyümölcs- és zöldségstandokat, amelyek a mediterrán lazaságot is jelezik. Itt még kosarakat és agyagkancsókat kínálnak. Most úgy éreztek, hogy valami nagyobb ételt is szeretnének enni. Néhány éttermet meg akartak nézni, és aztán kiválasztani. Aztán egy étterem mellett döntöttek, amelyik az egyik szűk utcácskában volt. A falakon híres portugál emberek fényképei voltak, a legújabb popsztároké is. Előételként sajttal töltött gombákat ettek. Aztán megint a halhoz fordultak. Carlo grillezett szardíniákat evett, mivel ez volt a portugál kedvenc étele. László tejfölös pisztrángot evett sült krumplival, ehhez párolt zöldségeket. Nagyon elégedettek voltak az ételekkel és az étterem fekvésével. Jó kilátásuk volt a szent Vincent- kolostorra. A háttérben meg is látták egy részét a Tejo fölé átívelő hídnak. Az egészet egy jó pohár borral leöblíttek és megtervezték a délutánt is. Mielőtt a karmelitakolostorhoz akartak menni, még azt is tervezték, hogy a régi villamossal tegyenek egy körutat.

Nemsokára találtak egy megállót. A villamos csikorgott és billegett, amikor elindult. Ez az egész utazás alatt is így maradt. Újra és újra keskeny utcácskákba kerültek, és László már attól félt, hogy a kocsi az egyik házsaroknak fog nekimenni. De a villamos szállította őket a labirintusokon keresztül a város dombjain és völgyein át és épségben megérkeztek. Most az volt a kívánságuk, hogy még egyszer lemenjenek a folyóhoz. Amikor már sötét volt, a felvonóval felmentek a felsővárosba. A karmelitakolostor teljesen a közelben volt. A hídról láttás a homlokzatát, amely egészen le az alsó városig terjeszkedett el.  A főhomlokzatban több boltív volt. Ahogyan már olvasták, ennek a kolostornak nem volt teteje, csak egy íves bordázatot láttak, amikor felnéztek. A templom hátsó részében vitrinek voltak. Ott egy üllő múmia is volt. A templom sötétsége ezeknek a vitrineknek egyfajta kísértetiességet kölcsönzött. Amikor megint kint voltak, még egyszer megcsodálták a kivilágított homlokzatot és végigpillantottak az éjszakai városon. Lassan eljött a búcsú órája. A felvonóval megint lementek. A Rossón és a városkapun keresztül lementek a Tejóhoz. A rakpart mentén visszasétáltak Belémbe, útközben mindig az előttük álló hidat figyelve. Amikor ez a szélesen kifeszített acélhíd már mögöttük volt, kinézhettek a tengerre. Búcsú Portugáltól és ezzel együtt szomorúság, egy melankolikus pillantás a tengerre. Szobájukban még sokáig beszéltek a Fadóról, Lisszabonról és a portugál életmódról. Eugenio megint a reptérre viszi őket. Amikor leoltották a villanyt már majdnem ideje volt felkelni. Még két óráig alhattak. De ez hozzátartozott Portugálhoz. Talán ez egy végleges búcsú volt. Saudade.

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat